A folyó állóvize
A cím ellentmondásos, de mégis csak lehet a folyókon olyan szakaszokat találni, amik szinte teljesen állnak. A holtágak árterek visszafolyóiban épp úgy lomhán mozdul a víztömeg, mint a kikütőkben, mólókban. Mi az utóbbi mesterséges visszafolyásokat kerestük meg. Budapest, Óbuda szívében az Árpád-híd alatt, bújik meg a Wiking Jacht klub. A hídon autózva, vagy a villamoson zötyögve, csak annyi látszik belőle, hogy néhány ponyvázott hajó pihen a szárazon vagy a mólóhoz kötve. Aki közelebb akar merészkedni annak a Hajógyári-sziget behajtója felé kell elindulnia.
A hajdanán jobb sorsú sziget szebb napokat is látott már: irodák, raktárak, klubok sorakoznak egymás mellett. Furcsa, mert a régmúltat és az idő vas fogát próbálják tucatnyi festékréteggel elleplezni az épületeken, de a múlt mindenhol felüti a fejét.
Barnás-sárgás vasoxid mindenhonnan kikukucskál, és a vakolatot sem tartja a helyén a vaskos festékréteg, melynek a fedést kéne adnia.
A múlt és a jelen találkozóhelye ez, mert a múlt falai most a jelen fiataljainak szórakozóhelyeként adja a folyamatos zenei lüktetést.
Vasárnap lévén azt hittük, csendes és nyugodt helyet találtunk a város egyik legforgalmasabb hídja alatt, de ehelyett tömött parkolók fogadtak bennünket. Érdekes arcok támolyogtak a kocsik között, és a kocsikban ülve. Javában tartott még az afterparty, lévén délelőtt tíz alig múlt. A klubokat elhagyva a hajógyár egykori dokkjához értünk, ahol a jachtklub is van. Itt már nyoma sincs a sok embernek, és a zajnak sem. A kikötő peremén korlát óvja az arra felé botorkálókat, van is mitől, mert vízállástól függően 6-8 méter mélységben “ácsorog” a Duna vize.
(amibe a nyomokból ítélve örömmel hánynak és vizelnek a partiban megfáradt arcok)
Jól belátni innen az egész kikötőt.
Innen kiderül, hogy kellő távolságból csak néhány hajó pihenő helyének nézet móló tele van kis, nagy és még nagyobb hajókkal. Mivel a hajók nem igazán vonzanak, ezért rögtön a meghorgászható helyek felkutatása lett a fő szempont. A magas part kiváló rálátást biztosít a vízre, így szinte felülről lehet a vizet vizslatni.
Nem kellett túl messzire bámészkodni és már meg is van. A parttól talán három méter távolságra egy víz alatti fára lettem figyelmes. Volt lombozata, ami vagy azt jelentette, hogy apadó vízben kilátszik a vízből, vagy nem rég kerülhetett oda egy hatalmas ág formájában.
A lényeg a lényeg, nyüzsögtek benne a halak.
Apró 15-20 centis fehér halak csoportokban úszták körbe, a lombban apró ivadék halak csobogtak. Az akadós terep tökéletességét az fokozta, hogy jobbra a lombtól némileg arrébb egy 4-6 kilós ponty süttette a hátát. És hogy még fokozzam a dolgot, közte és a fa között egy árnyékra lettem figyelmes, ami elsőre a fa egy részének tűnt de hamar kiderült, hogy egy ballasztozó 50-es csuka, amit ágnak néztem.
Lassan mozdulatlanul emelkedett felfelé periszkóp magasságba, majd miután a kishalak gyanút fogva a másik irányba kezdtek úszni ismét a mélység felé indult, mintha csak liftezett volna. Talán ha 5×5 méteres területről lehetett szó összességben, de csodásan indította így a napot.
Azonnal reflexből a bot után nyúltam.
Arra gondolva, hogy honnan lehetne jól megdobni, de inkább hagytam, és csak néztem. Néztem, és csak azt vettem észre, hogy már nem zavar a rozsdás omladozó raktár, és a tuc-tuc zene basszus hangja sem. Néztem még pár percig, ahogy a fürge kis halacskák csapatai kerülgetik a fát. Biztos voltam benne, hogy rablás lesz a vége, mert az a csuka nem véletlenül óvatoskodott, de már nem vártam ki az odavágást. Megjöttek a többiek és inkább cuccoltunk, hogy közelről vegyük szemügyre a vizet, a mólót, a hajókat.
Bejutni nem volt annyira egyszerű, mert dupla kerítés és biztonsági elektromos kapu szögesdróttal a tetején védte a kikötőt. A hajók értéke már önmagában is indokolta volna a védelmet, de a kikötő ügyelettől megtudtuk, jobban kell védeni a területet a benyomott party arcoktól, akik félig öntudatlan állapotban tesznek kárt magukban és a területben.
Leérve a vízhez, szinte minden zaj eltűnik, csak a víz és a szél hangját lehet hallani, pedig majd a fejünk felett fut a híd, amin vágtat a villamos és az autók tömkelege. Ha nem tudnánk, hogy Óbudán vagyunk, akkor olyan mitha valami békés és nyugodt üdülő helyen lennénk.
Ezt erősítendő, a kikötőben, könnyed “matróz” cuccban sétálnak az emberek, és nyoma sincs a városi stressznek. Már érthető, hogy a halak miért szeretik ezeket a helyeket.
A Dunából vissza folyó víz, táplálja az öblöt, aminek a zöldes vize, nem csak a korábban említett vízalatti fánál volt tele hallal, hanem mindenhol máshol is. Apró halak mozgását lehetett látni, amerre csak nézett az ember. És ahol apró hal van ott bizony nagyobb ragadozóknak is kell lennie. A túl partról a vízbe logó fák szinte könyörögnek pár dobásért, mert biztos lakik benne süllő, csuka, de harcsa sem kizárt.
Igazából megdöbbentett ennek az öbölnek a maga kis oázis jellege.
Nem számítottam hasonló halbőségre, és az élet nem csak itt burjánzik, hanem az összes hasonló kikötőben. A Wiking Jacht klubnak van még néhány hajó parkolója, ahol szintén megmutatja magát a vízi élővilág.
Ez is mutatja milyen nagy szükség volna a természetes ártérre a Duna teljes szakaszán. De sajnos a hajózás előbbre való, ahogyan az árvíz védelem is.
Az utóbbi években rendszeresen hallani, hogy az egyre sűrűbben előforduló aszályos időszakokat, mint ami egyébként most is van, természetes vízzel kellene pótolni. Ennek lényege, hogy a irdatlan hozamú Duna úgy hömpölyög át az országon, hogy közben körülötte minden kiszárad. Még sem annyira hülye a természet, mert a korábban szabad árterületek most úgy kellenének mint egy falat kenyér. A teljesen kibetonozott vagy kikövezett szakaszok megvédik a víz káros hatásaitól az emberek értékeit, de cserében ki is szárítják a környezetünket.
Ezek a kis öblök a legjobb példák arra, milyen burjánzó élet lehetne a folyókban ha lennének árterületek, ahol ívhatnának a halak, és növekedhetne a vízi élet apraja és nagyja…
Sajnos nem minden nyugodt vízen lehet horgászni, hiszen a kikötők jó része magánterület, de vannak kivételek. Talán a legnagyobb ilyen az egész Ráckevei Duna-ág. A maga visszafolyásaival, lassú tempójával olyan környezetet teremt, ami a nagy Dunából már szinte teljesen eltűnt vagy eltűnőben van. De a klub tokaji kikötője is érdekességeket rejt, ahogy a sződligeti Wiking Jachtklub is. Kár hogy az utóbbiban sem lehet horgászni, (már több méretes harcsát is fogtak benne) ahogy az összes fővárosi klub területén is tilos a horgászat. A tokaji viszont pont ezzel van hirdetve. A kikötőtől néhány száz méterre ömlik a Bodrog a Tiszába, és a torkolat a leírtak alapján tökéletes harcsatanya. A két víz találkozása egyenlőtlen medret hoz létre és a gödrökben méretes bajszosok lapulnak. Amik megfogásához még segédkezik is a klub, hisz csónakot, hajót lehet bérelni, ha valaki vízről kuttyogtatva vagy pergetve próbálna harcsát fogni.
Nekünk szerencsénk volt, hogy horgász bottal a kezünkben mérhettük fel az Árpád hídi kikötőt, mert bár komolyan horgászni nem lehet, azért legalább párat dobhattunk, ami ilyen környezetben már önmagában is élmény.
