A legkisebb és a legnagyobb!

2012. június 28. - Címkék:

Mindenki akkor boldog igazán, ha szép méretes halat fog. A fajta igazából mindegy, mert ki-ki más halat részesít előnyben, így mindegyik egyformán fontos. Azzal ha ezeket a jól megtermett halakat visszaengedjük természetes közegükbe többet teszünk, mint hogy meghagyjuk egy hal életét.
Köztudott, hogy az állatvilág örök szabálya érvényesül a halaknál is, mely szerint az “erősebb kutya ….”

Egy több évtizedet megélt halat akasztunk meg, akkor ha tudna szegény sokat mesélne arról, mennyi megpróbáltatáson ment át, ameddig ekkorára megnőtt. Betegségeket küzdött le, ragadozók elől menekült, és évről évre küzdött a szaporodás jogáért. Ezek a nagy halak a legjobb tudásuk szerint törekedtek ösztönből arra, hogy fejlődjenek és életbe maradjanak. Ez részben szerencse, részben pedig genetika kérdése, és ez utóbbi nagyon fontos az egészséges állomány megtartásához. Persze ez nem igaz a tenyésztett “levesbe való” pontyokra, (rájuk egész más szabályok és szempontok vonatkoznak) hanem a természetes szabad vizek populációjáról van szó.

Sajnos ezek a szabad halak esnek a legtöbbször áldozatául a húsért horgászó embereknek. Persze a rekord hal mindenki életében fontos, de elengedhetetlen lenne megmenteni ezeket a halakat, fajtól függetlenül, hisz ha mindenki visszaengedné őket, akkor másnak is lehetősége lenne kifogni őket, de ami ennél sokkal fontosabb ismét lehetőséget kapna arra is, hogy újra szaporodjon és tovább gyarapodjon. A halak gyarapodását jelenleg csak alsó méret korlátozás segíti, ami édes kevés, ha még néhány év múlva is nemes halat akarunk fogni mondjuk a Dunából.
Ma Magyarországon a halak elhordása tragikus méreteket ölt. Sok esetben engedély nélkül horgászók, tiltott eszközökkel fogdosnak össze minden halat, ami csak úszik.

Erabsickodás nem ott kezdődik, hogy valaki 12 bottal fog egyszerre, és hálózza a halakat. A megengedettnél néhány centivel kisebb halak elhordása vagy az egy-két darabbal több uszonyos elvitele legalább akkora gondot okoz, mint a tiltott fogás. Annyi vámszedője van a hazai vizeknek, hogy egyszerűen képtelenség fenntartani a meglévő állományt ilyen módszerekkel és szabályokkal.

Ezt nem csak azok vették már észre, akik becsületes természet szerető horgászok és egyre kevesebbet tudnak fogni, hanem már hivatali szinten is dolgoznak a tragédia elkerülésén. Tervezetben van a rabsickodás büntetés tételeinek felemelése, és visszaeső elkövető esetén letöltendő büntetés kiszabását is szorgalmazzák.

Ez szép és jó is, de ki fogja ezt ellenőrizni?

Nem politizálunk soha, de ekkora államadósság és ilyen költségvetési hiány mellet miből lenne egy fillérrel is több ellenőrzésre mint korábban?

Érdekes módon a telepített kis vizek gazdái kerítésre és kamerákra sem sajnálják a pénzt, csak hogy meggátolják a halak tizedelését. Addig az állami vizek esetén több folyamkilométerre esik talán egy ellenőr. A rendőrség is folyamatosan segíti az ellenőrzést, de hát könyörgök ameddig embereket ölnek meg 500 Ft ért, addig lehetetlen elvárni, hogy ezzel komolyan foglalkozzon egy járőr. Ha rendőrségi bejelentést tesz az ember arról, hogy valakik gereblyéznek mondjuk a Duna medrében, akkor általában épp csak nem röhögik ki a bejelentőt.

De reménykedjünk abban, hogy lesz ember és technika is arra, hogy megóvja a maradék állományt, ami még maradt a vizekben. Ezt segíthetné elő az a kezdeményezés, amiről mi már többször beszéltünk, és ez a nagy halak védelme.

Ha lehetne ráhatásunk a szabályok alkotóira, akkor ez lenne az első amit bevezettetnénk. Minden alapvető érv a mellett szól, hogy ez jó és egyszerű megoldás lehetne a halak megvédésére.

Egyrészt megoldódna az dilemma, hogy hogyan vándorolhatnak állami vizek kapitális halai pocsolya méretű magán tavakba, ami szintén komoly probléma. Jelenleg nincs arra semmilyen szabály, hogy ha valaki extra méretű halat fog, azzal mit kezdhet és mit nem.

Most már bevett szokás, hogy élve többet érnek a nagy halak, mint kondérban.

Érdekes példa, erre a június 2-án fogott “rekord ponty” is. A Balaton felvidék egy kis tavában 46,10kg-os óriás pontyot fogtak. Ez örömteli hír lenne, ha nem kezdték volna ki minden fórumon a horgászok. A vízről nem sokat tudni, kerestük a kontakt embert, de nem kaptunk azóta sem választ a kérdéseinkre, mert hogy nem volt kinek feltenni.

Mivel az érintett tó a Balaton tő szomszédságában van, ezért egyből szárnyra kaptak azok a híresztelések, hogy az állomány nagy része bizony a magyar tengerből került oda. Ez persze feltételezés, de sajnos ennek egyébként nincs jelenleg törvényi akadálya. Mert aki halat fog legális módon, az azt kezd vele amit akar. Visszaengedheti, megeheti, kitömheti, de ha akarja el is ajándékozhatja. Mivel a nagy példányok semmilyen védelmet nem élveznek, ezért bizony igen keresettek. Az érintett tóban sokak által igen irigylésre méltó állomány úszkál. A fotók és a
beszámolók szerint is rengeteg 20kg feletti pontyok él benne, de a +30-as példányokból is akad. Emellett jól megtermett csuka, harcsa és busa állománnyal is rendelkeznek. A víz nem nagy, viszont sok hal van benne.

Sokan csak úgy emlegetik, hogy az a víz, aminek partjára magyar horgász nem teheti lábát. Az tény, hogy magyar weboldalon nem találni a tóról anyagot, és a saját oldaluk német nyelvű, még a domain név is osztrák. (ami egyébként nem elérhető a botrány óta, a cikk írásának időpontjában sem http://www.euro-aqua-fishing.at)

Mi nem találtunk hiteles információkat arról, hogy miképpen is működik ez a víz, de a rekord fogást lehozó blogok és fórumok igen csak kikezdték. Érdekes módon senki nem a fogás méretét vagy annak hitelességét vonta kétségbe, hanem azt feszegetik, hogyan miként működhet egy tó így. Valahol akváriumnak titulálták, ami ha a híresztelések igazak, akkor nem is csoda. Olvastunk 700 fontos és 700 eurós heti jegyekről, ami azért elég kemény. Szóval ezer kérdést vet fel ez a rekord fogás is, legfőképpen azt, hogy ki ellenőrzi azt, hogy egy magán vízben mennyi hal lehet, azoknak milyenek az élet körülményeik, és hogyan kerültek oda…

Nos ezek a kérdések egy része fel sem merülne, ha tilos lenne elvinni egy bizonyos méret felett a halakat. Megmaradhatna vizekben a szaporodni képes, erős természetes genetikai állomány. Ennek előnyei, hogy nem kéne annyit telepíteni tenyésztett fajtákból, ami igen költséges dolog, mert a természet hatékonyabban végezné a maga dolgát.

A rendszeres hal fogyasztók is tudják, hogy van egy méret, ami felett nem érdemes igazán elvinni halat, mert egyszerűen nem finom.

De a húsért horgászóknak ez nem szokott gondot jelenteni. Ez legfőképpen a harcsákra igaz! Ennél a fajnál még az is súlyosbítja a helyzetet, hogy még ívási idő alatt is foghatóak a nagyok. Pont azok, akik egyébként a populációt tartják életben. 80cm feletti harcsa akár a fészkéről is kirángatható az ívás kellős közepén, ami nem csak a nagy bajuszos pusztulását jelenti, hanem az általa nevelt ivadékokét is.

Magántavakból ha tehetik szinte irtják a harcsákat.
Mindenki félti a ponty állományt, mondván mennyi halat képes megenni egy nap a szürke! Érdekes az nem számít, hogy az a hal vagy 30 éve ott él, míg magán kézbe, kezelésbe csak bő évtizede kerültek ezek a vizek.

Persze érthető, hogy nem nézik jó szemmel a szépen megnőtt harcsákat, de ezeket is lehetne pusztítás nélkül “deportálni”. A bojlis vizekben egyébként a harcsa elsősorban nem hallal táplálkozik, hanem a rengeteg etető anyaggal a mit beöntenek a vízbe… de ez van.

Minden hal faj legyen az békés vagy ragadozó védelemre szorul.

Nevetséges, hogy az országunkban, amely egyedülálló vizekkel rendelkezik egész Európában, nincsenek lassan halak. Ha lenne végre valaki, aki kezébe venné ezt a dolgot, olyan ország lehetnénk ahova jönnek, nem pedig olyan ahonnan mennek horgászni az emberek.

Spanyolországban az Ebró szinte teljes szakaszán családok ezrei élnek abból, hogy halbőség van a folyóban. Az egyébként öntözésre használt víz hemzseg az élettől. Az egy dolog, hogy Európa legnagyobb harcsái élnek benne, de sügér, ponty, süllő is úgy fogható mint a partmenti keszeg a balatoni mólókon. Ez azért elgondolkodtató…

Annyi jelentős folyónk, tavunk van amikből évszázadokon keresztül virágzott a halfogás.
Mára leginkább már csak az utca nevek emlékeztetnek arra, hogy valaha milyen élettel teli vizek lehettek ezek.

A jól megtermett maradék természetes populációban van a jövő, mert ha azokat megtudnánk óvni, akkor lenne miből erőre kapni a vizeknek, már ha megfelelő védelmet kapnának a halak.

A legnagyobb baj persze a mentalitással van, amin a legnehezebb változtatni. Évtizedek rablását, fosztogatását nem lehet egy tollvonással megszüntetni. Nevelni kell!

Leginkább egy új generációt, amelynek már az ésszerű halfogás a természetes.