Ágyúztuk a vizet
Minden víz más, és nincsenek örök szabályok. Ezt az egyet megtanultuk az elmúlt évek alatt. A horgászatban annyi a változó tényező, hogy egyszerűen nincs két egyforma peca. A kuttyogatás nem a tömegeket vonzó horgász módszer, mi is csak messziről kóstolgattuk idáig. Ebben a technikában talán a legjellemzőbbek az egyedi vonások, sajátos módszerek, különc szokások, babonák.
Míg a Tiszán vagy akár Olaszországban a bevett módszer a néhány ütés és az utána következő ciklikus szünet, addig az Ebrón ez felejtős. Meglepő és igen fárasztó módját választják a harcsák megmozdításának a helyi erők. Gyakorlatilag folyamatosan ütik a vizet, nem ritka a 15-20-as sorozat sem, kis szünetekkel, ami leginkább a szerelék igazításával telik. Egy futó pillantás a radar képernyőjére és kezdődik elölről minden. Azt az elvet vallják, (ami jól működik), hogy nem a helyben fekvő harcsákat célozzák meg, hanem az átmenő forgalom figyelmének felkeltése a cél.
A minden egyes vákuum robbanás egy új hal közelbe csalását rejtheti, így hát ütik a vizet gyakorlatilag izomlázig.
Két vezetőt láttunk kuttyogatás közben dolgozni és mind a ketten erre esküdtek. Fél évtized mindennapos tapasztalata meg nem tévedhet, ahogy a fogásaik is az ő igazukat bizonyítják. A tábor vezetője egy nagyhangú, jól megtermett ember, annyira erőből üti a vizet, hogy gyakorlatilag 10-12 ütés után szuszogva pihen meg, pedig nem egy nyámnyila ember.
Hozzáteszem úgy zeng a folyópart, mintha ágyúznának a környéken.
(Ami a történelmi szálakat nézve nem túl jó emlékeket kelthetne a helyiekben, de hála istennek gyakorlatilag lakatlan a part.)
Ezt a technikát alkalmazva hamar meglincselnék a horgászt mondjuk a sűrű lakott Tisza parton, mert ilyen intenzíven ütni a vizet felérne egy öngyilkossággal, de itt nincs akit zavarjon. A meredek, helyenként függőlegesen leszakadó szikla falak úgy erősítik fel a kuttyanás hangját, hogy a hangmérnökök a csodájára járhatnának.
Érdemes ütni éjjel s nappal. Nincs állandó evésidő, ami bejöhet. Nekünk nem volt szerencsénk az étvágyukat tekintve. Minden valamire való bajuszos mogorván feküdt a 20 méteren a fenéken, sőt néha még mélyebben.
A folyamatos csalogatás is csak arra volt sokszor elég, hogy elámuljunk azon, ha néha egy egy óriást sikerült megmozdítani.
A kísérőnk egy szót tudott nagyon magyarul, ez pedig a “PIROS”
Ez a nagy halak jelének színét jelentette a radar kijelzőjén. Néha egy gigantikus jel indult el felfelé a fenékről, emelkedett egy, esetleg két métert, majd vissza is feküdt.
Na, ezek pirosak voltak a javából.
Nekünk nem sikerült átlépni fogásban a 2 méteres álomhatárt.
Két 190 centi felettit is sikerült megfogni kuttyogva, de nem volt meg a két méter, még akkor sem ha csak pár centi hiányzott. Ezek a halak már elég jó jeleket adtak a radaron, de eltörpültek azok mellett, amik a fenéken dekkoltak. Nem akarunk telhetetlenek lenni, mert ez is szép, sőt gyönyörű fogás volt, de tavasszal újra próbálkozunk túllépni a két métert.
Bármennyire is szomorú, de a folyóba nem szabad vissza engedni a harcsát.
Vagyis minden kifogott példányt el kell pusztítani a szabályok szerint, akár csak Olaszországban a Pón. Ennek a cikkelynek, hála Istennek itt sem tesznek eleget a horgászok. Íratlan szabály, hogy (másfél) két méter feletti halat mindenki vissza engedi, fogja az bármilyen módszerrel.
Aki ennek az íratlan szabálynak nem tesz eleget, az ne csodálkozzon azon ha reggelre léket kap a hajója vagy elsodorja azt az ár, és sosem látja viszont. Markáns megjelenésű, mérges horgászok jönnek beszélgetni, szóval ez nem annyira ér meg pár kiló harcsafilét. Komolyan veszik ezt a dolgot, mert a harcsák a megélhetésüket jelenti a helyieknek. Errefelé mindenki ebből él. Így nem is csoda, hogy a tíz körömmel védik amit lehet és árgus szemekkel figyelik ki mit csinál a vízen és a vízparton. A kis harcsákat rendszeresen teszik hűtő ládába, ami nem jelent gondot, mert aki ismeri a harcsák szaporodási szokásait az tudja, hogy néhány két méter feletti mohás hátú egyszeri sikeres ívása simán pótolja az év közben kifogott egyedeket.
Védik őket még akkor is ha a törvények ezt egész másképp látják.
A halainkat mind mélyről jöttek, a kicsik is. 22-28 méteres víz felett horgonyoztunk le 7-8 méteres pórázzal, hogy legyen azért mozgása a hajónak. Átlagosan 12-16 méteres mélységben voltak a legaktívabbak a halak. Volt amikor 8-10 harcsa volt egyszerre a radar képen. Hihetetlen élmény már csak látni is ennyi halat egyszerre. A jellemző méret a 80-120 centi, ezek a fiatal halak voltak a leginkább kíváncsiak. A kisebbek is gyakorlati kitekerték a botot az ember kezéből, ha kapásra szánták el magukat.
Nehéz volt őket támadásra bírni, egyszerűen nem akartak enni, viszont a vérük hajtotta őket. Ennek ellenére a legkisebb gyanús jelre eltűntek. A radaron követni lehetett őket, látni lehetett ahogy végigszondázzák a csalit, majd odébb álltak… hosszú métereken keresztül követték, majd centikre álltak meg a csalitól. Letapogatták, és ha szerencsénk volt odavágtak.
Alapvetően két délutánt és két éjszakát szántunk kuttyogtatásra. A délutáni pecákon kimondottan sok kapásunk volt, de nagyon nehezen lehetett őket megfogni.
Egy méreteset Jancsi barátunk megcsípett, amit sikerült is minden tekintetben megörökíteni.
Szép és élvezetes fogás volt. Jövőre sok ilyet mindenkinek!
A fogás
28 méteres víz felett álltunk és több hal is mozgott a csalik körül. Ez még alapvetően senkit sem hozott lázban, mert gyakorlatilag egész nap így volt. Jancsi csalija olyan 15 méter környékén volt amikor egy hal elég határozottan, de cseppet sem kapkodósan elindult a csali felé.
Még ekkor sem sejtettük, hogy ebből valami extra sülhet ki, hiszen a radar jel nem volt olyan amire bárki is felszisszent volna. A hal ráállt. Óvatos emeléssel Jancsi igyekezett felmérni, hogy mik a szándékai a halnak, amit a rákövetkező pillanatokban egyértelműsített a harcsa.
A csalival együtt emelkedett a bajuszos is. Újabb emelés a csalin, amit a hal eltökélten követett. Na ekkor már aki látta a képet mocorogni kezdett. Innentől kezdve lett érdekes a dolog. Ilyenkor már a horgász csak a botra koncentrál. Jancsi is csak a spiccet nézte és várta a történést.
Mi amiről tudtuk instruáltuk, de aztán megtörtént aminek meg kellett. A következő apró rámozdításnál az addig átlagos kis jel robbant! A kék jel kiszélesedett és vöröslött a kijelző. Megvolt a hal. A bot szépen meggörbült és dolgozni kezdett.
Első érzésre nem tűnt valami nagy halnak, viszonylag könnyen engedelmeskedett a multis orsó és a bot szavának. Aztán technikát váltott és elindult lefelé. Próbált minél mélyebbre törni, és igyekezett magára tekerni a zsinórt.
Az ellenállását hamar megtörte Jancsi és felfelé kényszerítette. A felszín közelében még megpróbált a hajó alá törni, és a motor környékén igyekezett beakasztani a zsinórt, ami nem igazán sikerült neki. Még pár fordulás és irányváltás és biztosan a hajó oldalánál volt.
Megadta magát! Lehetett szusszanni, és előtört az addig visszafojtott öröm.
Úgy döntöttünk be sem emeljük a hajóba, egyből a közeli homokos partszakaszra visszük fotózni. A parton az addig erőteljes bajuszos végtelen és kiszolgáltatott volt.
Teljesen egészséges és hibátlan példánya volt fajának, így a lehető leggyorsabban megcsináltuk a képeket és útjára engedtük. Az öröm mindenki volt, de a dicsőség Jancsié, akinek ez már nem az első termetes harcsája volt.
Kuttyfa az ismeretlenből
A kuttyogatás eddig valahogy kimaradt a harcsázás kapcsán a csapat jó részének, de most itt áttörés volt.
Még itthon eldöntöttem, hogy elutazás előtt beszerzek pár fát. Nem akartam a mindenhol kapható fák közül venni, inkább valami kézzel készített egyedi darabra vágytam. Nem volt túl sok időnk, így nem volt lehetőség hosszas keresgélésre, arra meg főleg nem, hogy öreg, tapasztalt kutyfásokat keressek meg néhány jó fáért.
Aztán találtam egy elsőre igen ígéretes fa készítőt, aki mint utóbb kiderült csak hobbiból készít fákat. Leleveleztük a boltot, és meg is kaptuk a fákat annak rendje és módja szerint, sőt egy plusz fát is kaptunk mondván ezzel szeretne hozzájárulni a túránk sikeréhez.
Ezért hálás is voltam, és mint utólag bebizonyosodott a dolog élet mentő volt a plusz fa. Ugyanis ezeket a kuttyfákat, amit magunkkal vittünk gyakorlatilag vízbe is dobhattuk.
Ennek több oka volt, de legfontosabb, hogy szerintem nem volt jó választás.
A fák szépek voltak és működtek is. Könnyű volt ütni velük a vizet, de az első alkalommal, ahogy vizet kaptak már jöttek is a hibák. Elkezdtek kiszőrösödni és máris dobta le az összes a lakkot. Még szerencse, hogy ez itthon derült ki és nem élesben. Néhány réteg vízálló lakkal próbáltuk orvosolni a problémát, ami részben meg is oldódott.
Azonban sajnos nem értek itt véget a gondok. Az első fa a huszadik ütés után egyszerűen elhagyta a fejét az Ebróban. Csak azt vettük észre, hogy nincs meg, és sosem láttuk viszont…
A második fa elkezdett repedni a hibás lakkozás mentén, majd a negyedik napra teljesen megadta magát és gyakorlatilag kettétört. A harmadik még megvan, kibírta az egy hetet, de úgy döntöttünk inkább másik fákat vetünk be legközelebb. Nem véletlen, hogy az öregek egy anyagból csinálják a fákat, és az sem, hogy a kuttyogtatók szeretnek fúrni faragni… az az igazi.
