Bérhorgászok vagy vezetők!

2012. április 27. - Címkék:

A horgászturizmus iparág. Olyan iparág, amely sokakat megmozgat és sokan élnek belőle közvetve vagy közvetlen.

Aki idegen vizek kalandjaira vágyik az utazni kezd. Az utazási irodák és az idegenforgalmi hivatalok is egyre többet foglalkoznak a pecával, mint üzleti lehetőséggel. Olyan ez mint anno a síelés. Sok-sok évvel ezelőtt kiváltságosak voltak azok, akik szlovák vagy lengyel síterepekre jutottak el, hogy az Alpok varázsáról nem is beszéljünk. Ez a sok éves történet most részben megismétlődni látszik. Csak most már anyagi kérdés, ki és hova képes elutazni egy nagy fogásért. Európa, mint úti cél elég kecsegtető. Horgász szemmel nézve is sok olyan felkapott és rejtett értékkel bír, amit még koránt sem aknáztak ki turisztikai szempontból.

Sokat foglalkoztunk már az Ebróval, ami az idén tetőzni látszik a népszerűségi listákon, vagy ott a keserű száj ízzel lecsengőben lévő olasz Pó is.
De lehet sorra venni: Szlovéniát a különleges hegyi patakjaival, Románia vadregényességet, a horvát tengeri
lehetőségeket, és Skandinávia halbőségét is kár lenne kihagyni, és még nagyon sokan vannak a listán.

Mindegy hova utazunk pecázni, egy valamit rögtön az elején el kell önteni. Ez nem más, hogy magunk szakállára vágunk neki a víznek vagy vezetőt veszünk igénybe a peca során.
Minél messzebb megyünk annál inkább nő az esélye annak, hogy nem vállaljuk be a magányos utazó kalandjait, ami egyébként ésszerű döntés.

A “Gájd” szerepe a pecában elég ellentmondásos.

A kifejezés az outdoor sportokból szármozik, ott hívták először a hegyi vezetőket így. A szerepük az volt, hogy a hegyekben túrázókat navigálja, inspirálja, megmutassa azokat a helyi nevezetességeket, amiről az útikönyvek nem igazán tudnak, és talán a legfontosabb, hogy biztonságban juttassa el a csoportja minden tagját A pontból B-be. Ők gyakorlatilag a csapat kapitányok és mindenki hozzájuk igazodik.
Ez egy megbecsült és igen illusztris bizalmi állás volt, aminek más sokszor nyoma sincs mondjuk pont a horgászat kapcsán.

De maradjunk még egy gondolat erejéig a hegyi sortoknál, mert ha innen indult ennek a kifejezésnek és szakmának a dicsfénye, akkor azt is meg kell említeni, hogy innen indult a hanyatlása is. A kulcsszó ebben az esetben a Serpa. Minden hegyen másképp hívják kontinenstől függően, de a szó tartalmát mindenki ismeri. Egy helyi ember, aki gyakorlatilag pénzért szinte feltolja a pénzes turistát akár a Himalája legtetejére is. Pedig ezek is hegyi vezetők, mert ismerik a járást, tudják a rejtett buktatókat, és mindent amit a turista nem. Nincs mit szépíteni ezek a hegyek cselédjei.

Nos ez a foglalkozás az, ami mostanság a horgászat kapcsán leginkább burjánzik. Mindenki versenyt fut a pénzért, és ennek köszönhető a vízi culágerek elterjedése. A kuncsaft jelen esetben a horgász egyre több dolgot vár el, míg a vezetők próbálnak attrakcióban egymás fölé, árban pedig egymás alá licitálni.

Ennek eredménye, hogy úgy is lehet ma már halat fogni mondjuk az Ebrón, hogy az illető szinte semmit sem konyít a pecához. A saját vagy mások pénzén kiutazva fogást kell produkálni, hogy legalább látszatja legyen annak hogy horgászott. Csak hogy ezeknek az embereknek a horgászathoz nem sok közük van, a látványos fogáshoz meg semmi.
A szituáció olyan mint amikor az apa tanítja a fiát, lányát pecázni. A megakasztott halat átadja, had csévélje a gyerek, érezze milyen a halfogás a partig, ahonnan megint átveszi, hogy meg is legyen a fogás.
Nos ilyen “pótapát” mindenki bérel magának és egyre többen meg is teszik. Ha már ezer kilométereket utazott és egy kisebb kocsi árát csengette ki, nehogy már fogás nélkül térjen haza…

Az vész el így a horgászatból, ami a lényege. A feladat, a tapasztalt, a megmérettetés. Amíg a kedves vendég a 12. sörét pattintja fel az árnyékban, addig a “gájd” szereléket készít, csalizik, bedob, evez, lesi a radart, keresi a halat. Ilyen a munka megosztás egy fizetős csapatban. A bérhorgász tudja mit vállal, és ebből nem csinál lelkiismereti kérdést. Ő tudja ki fogja valójában a halat és még pénzt is kap érte. Az érdektelen flegma kuncsafttal jó esetben egy év múlva találkozik, amikor újra “megfeji” és napokig röhög rajta a bajsza alatt. No meg akkor is, amikor filmezni és fotózni kell, (mert ez a lényeg).

A vendég horgász mások halát csévéli, küzd vele, meghempereg a sárban és nem kímélve magát pózol egy olyan hallal, amihez az ég világon semmi köze…Egészen addig nem is lenne érdekes a vízi “serpizmus”, amíg egy családi fotó albumba kerülnének a fotók, vagy ha nyíltan vállalt lenne bérhorgászat… Csak hogy ez nem így van! Szenzáció, a nyilvános dicsekvés a vége, amiről a laikus horgásznak fogalma sincs, így a homályba veszhet a valóság. Mindenki a fogást látja, és hisz a képnek, ami persze alaptalan.

De nem csak ilyenek léteznek ám, vannak hagyományos túra vezetők is, akiknek nem veszi be a gyomra az ilyesféle kufárkodást..
Náluk ezért egész más a túra felállása. Ők “csak” vezetnek, irányítanak, tanácsot adnak, általuk a vízi életformát lehet elsajátítani azokkal a helyi szokásokkal együtt, amit mástól nem kaphat meg a horgász. A szó átvitt értelmében ők söröznek a fa alatt miközben a horgász meg izzad a napon. Horgászatra fizetett be a vendég nem pedig bér fogásra, és ehhez igen komolyan tartják is magukat. A kettő között óriási a különbség, és a differencia leginkább morális alapokon nyugszik.
A horgászat csodálatos dolog, amit kár sutba dobni egy méretes halért. Persze minden horgásznak megvan a maga rekord vágya, és mindenki igyekszik is a megfelelő hallal összeakaszkodni, csak nem mindegy, hogy milyen áron.
A fogás szépségét nem a méret, hanem a körülmények, a belefektetett munka adja, amit minden valamirevaló horgász tud és ért is… ezért a könnyen jött fogás (főleg ha az a másé) hamar a múltba vész, és vele az élmény is igen csak megfakul.