Ebro vs. Po – Legendás nagy vizeken!

2011. szeptember 28. - Címkék:

Talán nincs is olyan horgász, aki ne vágyna azokra a világhíres vizekre, amelyekről legendákat regélnek barátok, ismerősök, és a horgász világ. Harcsás horgászok között ilyen európai víz az olaszországi Pó és a spanyol Ebro. Olyan élményeket lehet ezeken a vizeken szerezni, amit aligha felejt el az ember. Kevesek engedhetik meg maguknak ezeket a nagy túrákat, és talán pont ez adja a varázsukat is.  A mediterrán vizek halbősége párosul a leleményes turisztikai hagyományokkal, így nem csoda, hogy az elmúlt évtizedben eljutottak oda a spanyol és olasz kempingek és túra szervezők, hogy az összes európai szaksajtó folyamatosan foglalkozik velük.

Években, évtizedekben gondolkodnak, nem pedig szezontól szezonig.

A horgász idegenforgalom egy olyan komoly iparág, ami szinte egész évben folyamatos munkát és ezáltal sok-sok csordogáló eurót jelent a vállalkozóknak, és ezáltal az országuknak is. Bár ezekben az országokban a mediterrán éghajlat mellé mediterrán munkatempó is párosul általában. Ami alapvetően számunkra idegen, de minden nagyon simán megy, ha ezen túl tudunk lépni. Főleg az Ebróra hirdetnek már úgy utakat, hogy aki nem fog legalább egy 50 kilós harcsát, annak visszatérítik az út árát, vagy legközelebb ingyen jöhet.

Ez az a pont, amikor érdemes elgondolkodni, hogy mennyire szól ez még a klasszikus horgászat öröméről, és mennyire egy hatalmas halastóban való turkálásról. Persze itt kerül elő, hogy: Jó, de ha már ennyit utaztunk, és ennyi pénzt áldoztunk rá, legalább fogjuk is halat!
Ebben persze mindenkinek igaza van, mert mindannyian alapvetően a fogás élményét keressük, csak nem mindegy, hogy hogyan. Sok olyan horgásszal beszéltem már, akik itthoni viszonylatban szinte elképzelhetetlen fotós trófeákkal tértek haza ezekről a vizekről, melyekkel büszkélkednek is, hiszen ez a lényege… A történet végére szinte mindig előkerül a fricska is.

Az a fricska, mely szerint bizony ez így nem más, mint egy bazinagy akvárium.

Fixen és folyamatosan etetett horgászállásokat alakítanak ki a túráztatók, így szoktatva folyamatos zabálásra az amúgy is falánk harcsákat. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy néha-néha egy-egy zacskó ezt vagy azt beszórnak a szoktatáshoz, hanem itt éves szinten sok ezer kiló etetőanyagról van szó. Arról a mennyiségről nem is beszélve, amit maguk a horgászok szórnak még be a peca során, amit persze szintén helyben a vezetőktől a legegyszerűbb megvenni.

De vajon így mennyire hiteles az élmény, amit kapunk?

Egy olyan prédát becserkészni, amit napokig, hetekig keres az ember, azt hogyan lehetne összehasonlítani egy olyan fogással, amit gyakorlatilag az ember horgára akasztanak.
Igen-igen… élmény az, amiért az ember annyit költ, és ezért utazik ezer kilométereket, de mégis megmarad egy keserű pirula az egyhetes tobzódás után, amit le kell nyelni. Amikor az ember már a harmadik, ötödik kapitális halát vonszolja ki a partra, azután hogyan ül vissza a siófoki mólóra és hogyan fogja lenyűgözni egy két és feles tükrös magyar ponty. Az egyszeri élmény persze örök és hasonlót itthon nem is remélhet a horgász, talán ez az, amiért mégis sokan rászánják magukat a túrára.

Az olasz Pó kereslete már lecsengőben van, talán pont a spanyol leleményességnek és a raklapnyi etetőanyagnak köszönhetően. Egyrészt Olaszország már nem a régi. Irdatlan mennyiségű hal tűnt el a vízből, köszönhetően többek között a magyar és kelet-európai rabsic tevékenységnek is, amiről mindenki tud, csak kevesen beszélnek róla, és még kevesebben tesznek ellene.

Másrészt a Pó a lehetőségeket kínálja, nem pedig a biztos fogást.
Óriási bajuszosok lapulnak a letörések, a meredek partok alatt, de itt meg kell dolgozni a fogásért, keresni, kutatni kell a halat. Nem látni, hogy valaki akár kétszáz méterre a parttól horgászna (nem is olyan széles a folyó) vagy hogy napi rendszerességgel a túráztatók által megtömött vájúra tenné a szereléket. Mások a körülmények és mások az elvárások is.

Persze itt is mindenki próbálja szoktatni a halakat, legfőképp a pontyokat, de a harcsát errefelé inkább kutatják. Egyre-másra járják be a horgászok a folyó lendületesebb és olykor csak csordogáló szakaszait, hogy a csatornákról, mellékágakról ne is beszéljünk. Szóval az olaszoknál más a fogás, más a módi, és ha van hal, márpedig még van, az élmény is talán szerethetőbb. A Pó mára egyszerűen már nem annyira “trendi”, mint ezelőtt pár évvel. Azt a garanciát senki sem keresi, és épeszű igazmondó vezető nem is kínálja, amit a spanyolok tálcán nyújtanak bárkinek. És az is igaz, hogy sokkal inkább magára van hagyva az ember a Pó vizén.

Jó tanácsok, tippek persze vannak, és útmutatás is, de egy kevésbé tapasztalt horgász, aki nagy elvárásokkal indul útnak otthonról, sokszor találhatja magát szorult helyzetben, magányosan a folyó közepén. Nem divat kézen fogni vezetni a vendéget, aminek azért vannak előnyei és hátrányai is. Az olasz barátságos, de a “beleszarós” mentalitáson nem kell meglepődni, az a hétköznapokhoz tartozik, ahogyan a szieszta, és a többi általunk furcsának tartott szokás is.

A harcsázás és a horgásztúrák e két nagy “ipartelepe” sok kérdést vet fel, és sokat is adhat, csak az élményt kell jól kiválasztani.
Mindenki a maga vérmérséklete, falánksága, és természetesen pénztárcája szerint dönthet, mit választ. Egy biztos, egy valamire való harcsásnak vétek kihagyni ezeket az amúgy pompás és csodálatos vizeket, még ha ellenmondásosak is. Végszóként talán még annyit, hogy a bátrabbaknak létezik még egy kalandokat és bőséges élményt nyújtó megoldás, ez pedig a saját motyónkkal való egyéni horgászút, amit magunk szervezünk és amin magunkéval verjük a csalánt, ha nem jönnek úgy össze a dolgok, ahogyan azt mi elképzeltük.

A cikk eredetileg a VipFish Magazin 2011 szeptemberi számában jelent meg.