Fenéken a harcsa
Három-négy olyan módszer van harcsára, amit szinte mindenki ismer. A pergetés nagy bánatunkra a legkevésbé volt alkalmazható ebben az időszakban. Ennek oka a halak felelhetősége és a meder viszonyok voltak. Természetesen nincs lehetetlen, és nincs felesleges próbálkozás, csak az eredményesség volt nagyon kétséges.
A bójázás az ami leginkább elterjedt. Volt olyan öböl amit annyira elaknásítottak, hogy gyakorlatilag már az nagy szerencsének számított, ha az arra úszó hal nem akadt fel a rengeteg horgon. Az említett öbölben egy Ford Tranzitnyi társaság pecázott, és volt amikor majd húsz bóját is számoltam az öböl bejáratánál.
Megközelíthetetlen volt a befolyó, bár senki sem akart arra menni ezek után, érthető okoknál fogva.
Bójázni egyébként nem is lenne szabad, mert tilos élő halat csalinak használni. Aki harcsát akar fogni innentől kezdve kénytelen szabályokat rugalmasan kezelni, mert csak gilisztával nem igazán van esély nagy harcsákra. Mi is használtunk giliszta csokrot kuttyogáshoz, és kivétel nélkül csak kicsik jöttek rá, olyan 60-100 cm közötti halak.
Ezer furcsa szabály van, ami tározónként és így folyószakaszonként változik, és soknak egyáltalán nincs semmi értelme. De ez van, a szabály az szabály, amit vagy betart az ember vagy nem, de akkor számol az esetleges következményekkel.
Mivel a harcsáknak eszük ágába nem volt a folyópart felé mozdulni, kénytelenek voltunk mi a mederben pecázni. Erre az ajánlott kétféle csali a pellet, és a süllő fej.
A pellet népszerűsége szembeötlő, a helyi horgászboltok bejárata gyakorlatilag 25 kilós fekete, olajos, büdös pelletzsákokkal van elbarikádozva. Az Ebróban a harcsáról is megmondható, hogy milyen táplálékot részesítik előnyben. A pelletes harcsáknak bármennyire is hihetetlen, más a színük, külső jegyeikben egyértelműen zsírosak, és hatalmas bendővel rendelkeznek (akár csak a pontyok).
A pellet a forró nyári hónapok csalija. A 40 fokos melegben eszik igazán a harcsák, ekkor a víz hőmérséklete is 25 fok feletti.
Sokan horgásznak rájuk, csak olyankor gyakorlatilag mindenki a vízben van.
Székekben nyakig elmerülve ülnek a horgászok, kalappal a fejükön más különben elviselhetetlen a meleg a katlanszerű völgyben kanyargó folyó partján.
Most ősszel már nem igazán működnek az olajos bogyók a 20 fokos vízben, leginkább csak azokat a halakat lehet ilyenkor horogra csalni vele akik “pellet függők” és egész évben azt részesítik előnyben a friss hallal szemben. Azért tettünk egy próbát hátha…
Dipelt és olajos, büdös pellettel csaliztunk és etettünk. Az egyik szereléket a parthoz viszonylag közel 20 méteres távolságba raktuk le, ahol egy kisebb törés volt.
Nagyon szerették a pontyok ezt a szakaszt, reggelente a teraszról bámultuk, ahogy fürdenek forgolódnak egy bő 10 méteres sugarú körben. Ezt a helyet megetettük ugyanazzal az Imhotepes pellettel, ami a horogra is került.
A másik szereléket egy kicsit vaktában, jóval beljebb, 100 méter körüli távolságra, majd 20 méter mélyre raktuk le.
A másik két botra süllő került. Volt miből válogatni a rengeteg kifilézett süllő maradványait hordóba gyűjtik, amit aztán minden nap visszaöntöttek a folyóba.
Nos, ebből a gyűjtőből csemegéztünk a macskákkal együtt.
Sosem láttam még ennyi gyönyörű kóbor macskát. Olyan dús és fényes volt a szőrük mintha valami kiállítási példányok lettek volna, pedig sima egyszerű házi macskák voltak. Nagyon vadak, nem lehetett őket megfogni és hihetetlen kondiban voltak a rengeteg haltól. Ellustulni nem volt idejük, mert a tábor kutyája, Lucky folyamatosan tréningezte őket.
Attól a helytől nem messze kerültek vízbe a süllő koncok, ahova egyébként önteni szokták a hordók tartalmát. Befeszítettük a szerelékeket és vártuk a sötétedést.
Csendes este volt, nem igazán történt semmi azon kívül, hogy a pontyok állandóan lubickoltak és a növendék süllők hajtották az apró halat a nád mellett.
Éjfél környékén némi mozgás mutatkozott vízben a közelebbi pelletes csalis bot csörgője többször is megszólalt, de sajnos nem harcsa volt. Vagy nagyon kicsi hal lehetett még, ami nem bírt a 6-8 darab fűzött pellettel, vagy ami a valószínűbb, hogy a pontyok garázdálkodtak. Nem tudtak ellenállni a pelletnek, az etetésen folyamatosan ott voltak a vad potykák, és dézsmálták a harcsáknak szánt etetést.
A süllőinket nem piszkálta meg senki, pedig az a biztos csalik egyike a helyi vezető szerint. Másnap kaptunk egy finomított tippet aminek a lényege szintén a süllő maradékokon alapult.
Méretes süllő vázra van ahhoz is szükség. A belek és a belső szerveket nagyon fontos, hogy rajta legyenek, viszont a gerincre nincs szükség, csak a fejre és a rajta lógó belsőségekre. A szerelék a lehető legegyszerűbb. Nincs szükség ólomra, forgóra, és kapcsokra sem, csak egy a főzsinórra fixen felkötött horog kell, amire a szájánál fogva felakasztjuk a fejet. Párhuzamosan beállunk a meder fölé hajóval, beengedjük a csalit figyelve arra, hogy a belek a helyükön maradjanak és kész.
Nincs semmi más dolgunk, mint 40-50 méterrel feljebb lehorgonyozva várakozni. A féket teljesen ki kell nyitni. A kapás jönni fog, csak ki kell várni. A trükk benne, hogy nem szabad bevágni kapáskor.
Hosszan 20-30 másodpercig hagyni kell, hogy vigye a csalit a harcsa. Akinek ilyen kapása van, arra élete leghosszabb másodpercei várnak. 100 horgászból 99 elvéti az első ilyen kapását, mert nem bír eleget várni. A harcsák óvatosak, nincsenek kiéhezve, mert annyi a táplálékuk, mint sehol máshol, ezért be kell őket csapni. Az amúgy is fifikás bajszosokat pedig nem egyszerű rászedni.
Nekünk sajnos sem pellettel sem süllő maradékkal nem sikerült megakasztanunk őket. Ezért bár a módszer jónak tűnik áttértünk a “B” tervre, a kuttyogatásra és a bójázásra, ami meg is hozta hamar az eredményét. Három nagy harcsát fogtunk, mind két méterhez közeliek voltak. Petinek kuttyogtatva jött az első éjszakán, Jancsinak a harmadik napon ütöttük fel a nagy halát déli napsütésben. Bence a negyedik napon akasztotta meg élete legjobb halát bójázva, szóval hal van, fogni is lehet, csak mindig a megfelelő módszert kell megtalálni.
