Rakparti élmények
A budapesti Dunapart látképe mindig magyarázatot ad arra, miért is jó a fővárosban is lakni. A kiváltságosok akiknek a folyóra nyílik az ablakuk, olyan élménnyel indíthatják el a mindennapokat, ami erőt adhat a dugókhoz, zsúfoltsághoz, és a kosz elviseléséhez.
Ez a látkép csak addig szép, ameddig nem sétál le az ember közvetlen a vízig.
Amit ott fogadja a sétálót és a horgászt, az több mint gusztustalan.
Mi a Dózsa György út magasságában kezdtük el a fotós-horgászos utunkat, de egyáltalán nem örültünk annak amit láttunk. Ez a szakasz is tele van stégekkel, állóhajokkal, amivel önmagában nincs is baj, hisz folyópartról van szó. Csakhogy azok az emberek, akik ezekre járnak gyalog vagy kocsival, mindent eldobálnak, amit csak lehet. A taxisok által közkedvelt placcokon kupacokban állnak a kocsikból kiöntött csikkek, amit a szanaszét dobált műanyag és üveg palackok csak tarkítanak. Egyetlen darab szemetes sincs az említett szakaszon. Aki tudja vagy magával viszi a szemetét, vagy egyszerűen megszabadul tőle, mint az összes többi arra járó.
Kicsit lejjebb haladva sem jobb a helyzet. A Parlament tőszomszédságában azt gondolnánk legalább adnak egy kicsit erre, de rosszul gondoltam.
Ugyanaz… tömérdek csikk, széttört üvegek, és műanyag hulladék minden felé. Nem tudtunk úgy lemenni a lépcsősoron, hogy valaki ne lépett volna szilánkra. Persze mondhatjuk hogy ez egy folyó part, és a hullámzás is partra dobja a szemetet, de itt korántsem uszadék szemétről van szó.
Ez mind olyan hulladék, amit az arra járók, ott bulizgatók módszeresen széthajigálnak.
A kultúrember sincs könnyű helyzetben, ahogyan a turisták sem, mert itt sincs egyetlen szemetes sem, ahogyan az egész rakparton sehol sem találtunk… kivéve a Lánchíd lábánál, ahol a Duna járó hajócsodák kötnek ki, de az is annyira tele volt, hogy már mellette legalább annyi szemét volt mint benne.
Utunk egészen a Szabadság-híd lábáig vezetett, és sehol sem találtunk olyan helyet, ahol szívesen időztünk volna. Ennek oka egyértelműen a szemét volt.
A frissen festett parti korlátok alatt, olyan horgász tanyákat találtunk, amik inkább hasonlítottak hajléktalanok nyári szállására, mint vízpartra. A hullámtörő kövek akkurátusan úgy voltak több helyen is elrendezve, hogy az tökéletes legyen bottartónak, és hogy a hal kiemelése se jelentsen gondot. Viszont ami körülötte volt az egy hányinger.
Kupacokba dobálva a szemét! A kukoricás doboz, az üres üveg, de pár méterrel arrébb egy frédi-béni klotyót is láttam, ahová jól látható és érezhető módon rendszeresen jártak könnyíteni magukon az odajáró horgászok. A halmokba szedett uszadék fa azt jelezte, hogy éjszaka is szívesen töltik kint az időt, így valószínűleg fognak is, a kérdés az, hogy mit? Vajon aki így bánik a környezetével vajon engedéllyel rendelkezik-e, és ha igen, hogy lehet az, hogy senki sem kéri rajtuk számon azt a trágyadombot amit maguk után hagynak…
Lehet ország imázsra költeni a pénzt, amikor a Budapesten lakók épp úgy a szemétben csattognak, ahogy a külföldi turisták seregei is. A látvány csodálatos, éjjel-nappal, de csak akkor, ha az ember nem néz a lába elé. Szégyen, hogy ilyen körülmények uralkodnak a Duna mindkét partján. Ez sajnos nem fővárosi gond, mert mehetünk feljebb vagy lejjebb, ott is ezt találjuk.
Siralmas és elkeserítő, látni hogy horgász szemmel ígéretes helyek így nézzenek ki Jó urbánus pecákat lehetne itt rendezni, és talán nem is kéne más hozzá mint két tucat szemetes meg némi hivatalos közeg, aki erre is odafigyel, nem csak a politikusaink biztonságát lesi.
